Hasznos abból a szempontból is, hogy egy nagyon jó példa a régióban és reméljük, hogy mintaként szolgálhat a tucatnyi sípálya-működtetőnek, akik ugyanannyira kezdők, és ugyanolyan akadályokkal szembesülnek a fejlesztéseik során.
Ugyanakkor pedig mindenki rászorul kezdőként a „szakma”, vagy a másik, esetleg már tapasztaltabb segítségére. Itt azért nem hagyhatok szó nélkül egy jelenséget, a „széthúzást”, ami mint egy árnyék vetül rá a mi kis sikereinkre. Hoppá! Elszóltam magam, a többes szám első személy csak annyit jelent, hogy érzelmileg kötődöm a Madarasi Hargitához és azonosulok a sikereikkel és kudarcaikkal is. A Hargita a mienk is, a mindanyiunké is egy kicsit, nem csak a pályát működtető cégeké. Tehát, amint mondtam, megint ez a nulla-összegű játék ütötte fel a fejét, lett a fejlődés kerékkötője.
Ha már az előbb az eszmefuttatásomban odáig jutottam, hogy milyen származékos előnyök keletkezhetnek abból, ha egyesek sikere jó példa és segít az egész régiónak, akkor gyorsan elmondom, hogy ha egyesek sikere csak irigységet szül és viszályt, akkor megette a fene az egészet. Ha mindenki nyírja a füvet, de egyedül és titokban, lehetőleg éjjel, hogy ne lássa senki, merthogy kizárólag csak versenyként fog fel mindenki mindent, akkor oda a kooperációkból származható előnynek.
Megint nem tudunk kooperálni. A konkrét hír, az valahogy úgy szól, hogy két, viszonylag egymáshoz közel működő sípálya közül az egyik megszorult a szezon kellős közepén, mert lerobbant a pályataposója és segítségért fordult a másikhoz, hogy az ideiglenesen kisegítse őt. A kérés elutasítódott és az indok rá talán az, hogy a közelmúltban egy hasonló esetben, de fordított helyzetben a másik tagadta volna meg a segítséget. Természetesen semmi sem pont úgy volt – mondhatnák az érintettek - de ez a lényegen nem változtat, és inkább azokat az eseteket juttatja eszünkbe, amikor „nem én kezdtem” és „az úgy kezdődött, hogy a koma visszaütött”. Passz.
Ami még szomorúbb számomra, az az, hogy az elébb leírt incidensnek a magyarázatát sokan el is fogadják. Azért nem segített az egyik, mert a másik sem.
Talán csak fel kellene hívni azokat az angolokat újra! Az ördögi körből, hogy lehet akkor most kiszállni? Csak meg kellene kérdezni őket, hogy mit tegyünk, vagy nem?
Túl kellene lépnünk a saját árnyékunkon, mert a helyzet már unalmas. Lapozni kellene, hagyni a bunkóságot végre! Na jó, nem akarok megsérteni senkit, ismerem a helyi viszonyokat és nehéz levetkőzni a régi reflexeket, de akkor is! Ébresztő! A te saját kis érdeked követeli meg a kooperációt nem a nagy felebaráti szeretet. Aki nem fog tudni együttműködni az marad le majd a versenyben, a többi meg fejlődik. Aki pedig kezdeményez és partnerre talál, az fejlődni fog és kompetitív előnyt szerez a többi versenytárssal szemben. Túl kell jutni a piti kis személyeskedéseken, előre kell nézni és ki kell szélesíteni a látókört.
Bizonyos mértékben és dolgokban kell csak versenyezni és nem mindenben. Keresni kellene a kooperálási lehetőségeket és nem elutasítani. Vannak olyan fejlesztések, amiben regionálisan össze kell fogni. Mondjuk az értékesítésben. De még a működtetésben is ki lehetne segíteni az egyik a másikat, megágyazva ezzel a kis szívességgel a további együttműködésnek. Vagy a büszkeség nem engedi? Mehet tovább az adok-kapok?
Hát, ezt a témát még nyírni kell egy kicsit! Sajnos.
Ha a fent említett incidensről valaki azt gondolja(a szereplők ismeretében), hogy nem volna amiben a felek együttműködjenek akkor nekem erről csak az a véleményem, hogy személy szerint előfizetnék a szóban forgó két pályának egy közös éves bérletére! Hogy mennyit fizetnék érte? Nekem megérne – és gondolom, ezzel nem vagyok egyedül – az egész szezonos hazai sízés bérlete kb. annyit amennyibe egy hetes Osztrák síbérlet kerül. Papír, ceruza, és tessék számolgatni! Mi éri meg jobban? A sérelmek ápolása? Vagy a kooperáció?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése