Gondolom mindenki hallotta már azt az anekdotát, miszerint atyánkfiai angol gyepet szeretnénk. Meg is szerzik hozzá a fűmagot, receptet, technológiát, elültetik azt ahogy kell, és várják, hogy nőjön. Az eredmény pedig lehangoló, a gyep nem az igazi, nem olyan egyenletes, nem olyan zöld, mint az angoloké. Számon kérően hívják a tengerentúlikat, érdeklődnek, mi lehet a hiba oka? Mire az angolok visszakérdeznek: Nyírjátok rendszeresen? Mióta? Egy éve? Hmm. Akkor talán ez lehet a különbség oka – állapítják meg az angolok – mivel mi, a sajátunkat már kétszáz éve nyírjuk.
Vonnám is rögtön a hasonlatot a Hargitával, a Madarasival és az ott működtetett sípályarendszerrel. Pár éve kezdték el fejlesztgetni, komolyabban befektetni, még nem az igazi, de az „angol gyep nyírása” már folyamatban van és halad előre. Örömmel látjuk, hogy az elmúlt évek során fokozatosan fejlesztenek, évről-évre újabb befektetéseket eszközölnek, és egy kicsit mindig javul a szolgáltatásuk minősége.
Tapasztalatból mondom, hogy ezek a lépesek, apró fejlesztések minket, hargitai sízőket mindig kettős élményként érnek. Az első hatás az a remény, hogy a következő szezonra sokkal jobb lesz. Ezt a hatást az váltja ki, hogy látjuk, megint valami fejlesztésbe kezdtek, mondják, halljuk, hiszen mindenki mindenkit ismer a mi kis régiónkban (főleg a kulcsfigurákat) és a hírek nagy várakozással töltenek el. A második hatás általában a következő szezon elején ér, amikor is élesben tapasztaljuk a megújult szolgáltatást, és ez már inkább egy kiábrándulás.
Miért ér csalódás bennünket általában a síszezon kezdetekkor? Hát, akiket sért ez a csalódottság, és főleg az ennek hatására megfogalmazott kritikák, azok elintézik a dolgot azzal, hogy mindenki túl igényes lett és itthon is az osztrák minőséget várják el, arra hajazunk, ha kell, ha nem. Részben igazuk van, van egy kis sznobériai is az igényesség mögött.
Azonban nem erről akartam szót ejteni. Ugyanis, tényleg kialakul az emberekben egyfajta csalódottság a tapasztalt minőséggel szemben. Megvan a fejlesztés, de azt nem a legmegfelelőbben használják, vagy szemmel láthatóan nem értenek hozzá. Van hótaposó és van hó is, de még sincs a pálya lekezelve rendesen. Csinálnak vízgyűjtőt, hó-ágyukat szerelnek fel, de valamiért mégsem működik rendesen a rendszer, nincsenek meg a körülmények a sízéshez.
Itt jön be a „know-how” nevezetű furcsaság, amit olyan bosszantóan sokat emlegetnek. Talán megvan a felszerelés, de nincs meg hozzá az ember. Hogy szóvá tesszük? Hát persze! Ezért ugyan nincs miért megsértődni, tanulni kell belőle. Megvettem a méregdrága rendszert és spórolok az embereken, vagy nem áldozok rá, hogy kitanítsam őket. Na, hát ilyen és ehhez hasonló problémák sorozata között de – becsületükre legyen szólva – kitartóan haladnak előre a fejlődésben a mi kis, külön-bejáratú síparadicsomunk működtetői.
Az idén még dicséret is illeti őket, ezt teljes meggyőződéssel mondom. Mintha már össze kezdenének állni a dolgok. Úgy értem, hogy ami technika látszik, azzal dolgoznak is, és a végén még az eredmény is tapasztalható.
(kép a leratrackolt Nagymihályról).
folyt. következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése