Önigazolás

A Pszinkron2 rendezvénysorozat "Ésszerűtlen boldogságok, Döntéseink logikája" előadásán elhangzott példák közül, ami aktualitásánál fogva megragadott az a “dezertör kérdés”. 

Felmerült, hogy egy társadalmi szerződés követése során mit lehet csinálni a törvényt be nem tartókkal, akik dezertálnak, potyáznak, azaz profitálnak abból, hogy mások betartanak valamit, de ők nem.

Természetesen a szabály betartatása a megoldás. Azonban nem ez az érdekes vetülete a témának, hanem a szabálykerülők motivációja. Kiderült ugyanis, hogy a büntetés mértéke nem korelál, azaz nincs összefüggésben a szabályszegők magatartásával. Nincs kevesebb szabályszegés ahol nagyobbak a büntetések és forditva. Felmerült a kérdés, hogy akkor mi az ami befolyásolja ezt az egészet. Nos az egyik legfontosabb tényező az, hogy az egyén mennyire tudja igazolni magát, a tettét, mennyire tudja elfogadtatni magával, hogy ez még bocsánatos bűn-e vagy sem!

Merthogy mindannyian szeretünk jó emberek lenni és annak tünni. Az énképünkel meg kell békéljünk valahogy (kognitiv disszonancia áll elő aközött amit hiszel és ahogyan cselekedsz). Hogy mennyire tartunk még elfogadhatónak egy szabálysértést, az pedig a kultúrától is függ, a társadalmi elfogadottságtól, attól, hogy mennyire stigmatizált egy szabálysértés a közmegitélésben és mennyire nem.

Nem véletlenül gondolom, hogy mindez nagyon fontos! Ugyanis gyakran nem vesszük észre, hogy amikor elszörnyülködve meséljük egymásnak kisebb nagyobb köreinkben elkövetett törvénysértéseket, megkritizálva, elitélve stb. akkor tulajdonképpen önigazolást gyártunk magunknak! Akaratlanul is! Ha bent van a köztudatban ez a sok lopás, akkor nehogy már én lennék a csaló, a szabálykerülő, hisz az enyém egy igazán kis bocsánatos bűn, azokhoz képest, amik elhangzanak, amik nyilvánosak!

Sajnos gyakori ez, a társasági beszélgetéseink során, hogy ott, helyben le is szürjük a “tanulságot”, hogy nem éri meg tisztességesen csinálni semmit. Gyakorlatilag beállitjuk magunknak a “sucker” poziciót, amiből az következik, hogy szégyen az egyénnek kiállni a szabálykövető magatartás mellett, mert az már nem számit életrevalóságnak, az lúzerség.

Az nem ellenérv, hogy nem lehet becsületesen megélni. Az ember nem tud abszolut mértékben becsületes lenni. Azonban azt elfogadhatjuk, hogy az a helyesebb magatartás (közösségibb), ha szabálykövetésre törekszünk és nem arra, hogy önigazolást probáljunk kovácsolni lépten-nyomon.

 Olvass tovább: Tanult tehetetlenségeink

 Olvass tovább: NHPH (nemlopási hajlandóság populációs határértéke)