A Pszinkron2 rendezvénysorozat "Ésszerűtlen boldogságok, Döntéseink logikája" előadásán elhangzott példák közül, ami aktualitásánál fogva megragadott az a “dezertör
kérdés”.
Felmerült, hogy egy társadalmi
szerződés követése során mit lehet csinálni a törvényt be nem tartókkal, akik
dezertálnak, potyáznak, azaz profitálnak abból, hogy mások betartanak valamit,
de ők nem.
Természetesen a szabály
betartatása a megoldás. Azonban nem ez az érdekes vetülete a témának, hanem a
szabálykerülők motivációja. Kiderült ugyanis, hogy a büntetés mértéke nem
korelál, azaz nincs összefüggésben a szabályszegők magatartásával. Nincs
kevesebb szabályszegés ahol nagyobbak a büntetések és forditva. Felmerült a
kérdés, hogy akkor mi az ami befolyásolja ezt az egészet. Nos az egyik
legfontosabb tényező az, hogy az egyén mennyire tudja igazolni magát, a tettét,
mennyire tudja elfogadtatni magával, hogy ez még bocsánatos bűn-e vagy sem!
Merthogy mindannyian szeretünk jó
emberek lenni és annak tünni. Az énképünkel meg kell békéljünk valahogy
(kognitiv disszonancia áll elő aközött amit hiszel és ahogyan cselekedsz). Hogy
mennyire tartunk még elfogadhatónak egy szabálysértést, az pedig a kultúrától is
függ, a társadalmi elfogadottságtól, attól, hogy mennyire stigmatizált egy
szabálysértés a közmegitélésben és mennyire nem.
Nem véletlenül gondolom, hogy
mindez nagyon fontos! Ugyanis gyakran nem vesszük észre, hogy amikor
elszörnyülködve meséljük egymásnak kisebb nagyobb köreinkben elkövetett törvénysértéseket, megkritizálva, elitélve stb. akkor
tulajdonképpen önigazolást gyártunk
magunknak! Akaratlanul is! Ha bent van a köztudatban ez a sok lopás, akkor
nehogy már én lennék a csaló, a szabálykerülő, hisz az enyém egy igazán kis
bocsánatos bűn, azokhoz képest, amik elhangzanak, amik nyilvánosak!
Sajnos gyakori ez, a társasági
beszélgetéseink során, hogy ott, helyben le is szürjük a “tanulságot”, hogy nem
éri meg tisztességesen csinálni semmit. Gyakorlatilag beállitjuk magunknak a
“sucker” poziciót, amiből az következik, hogy szégyen az egyénnek kiállni a szabálykövető
magatartás mellett, mert az már nem számit életrevalóságnak, az lúzerség.
Az nem ellenérv, hogy nem lehet
becsületesen megélni. Az ember nem tud abszolut mértékben becsületes lenni.
Azonban azt elfogadhatjuk, hogy az a helyesebb magatartás (közösségibb), ha
szabálykövetésre törekszünk és nem arra, hogy önigazolást probáljunk kovácsolni
lépten-nyomon.
Olvass tovább: Tanult tehetetlenségeink
Olvass tovább: NHPH (nemlopási hajlandóság populációs határértéke)
